Szeptember végén

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,

 Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,

 De látod amottan a téli világot?

 Már hó takará el a bérci tetőt.

 Még ifju szivemben a lángsugarú nyár

 S még benne virít az egész kikelet,

 De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,

 A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...

 Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!

 Ki most fejedet kebelemre tevéd le,

 Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?

 Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre

 Könnyezve borítasz-e szemfödelet?

 S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,

 Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,

 Fejfámra sötét lobogóul akaszd,

 Én feljövök érte a síri világból

 Az éj közepén, s oda leviszem azt,

 Letörleni véle könyűimet érted,

 Ki könnyeden elfeledéd hivedet,

 S e szív sebeit bekötözni, ki téged

 Még akkor is, ott is, örökre szeret!

 1847