Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,

U dolu još cveta kasnih basta cveće,

 Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,

Još se pred prozorom zeleni topola,

 De látod amottan a téli világot?

al, vidiš, odanle već se zima kreće?

 Már hó takará el a bérci tetőt.

I sneg je već pao povrh brega gola.

 Még ifju szivemben a lángsugarú nyár

Još u mome srcu leto ne izblede

 S még benne virít az egész kikelet,

I u njemu cvate pramaleće čelo,

 De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,

l tamnu mi kosu prošaraše sede,

 A tél dere már megüté fejemet.

Dirnu moju glavu zimsko inje belo.

Odjuriće život, cvat će strti studi…

Elhull a virág, eliramlik az élet...

Sedi mi u krilo, draga, dok sam s tobom!

 Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!

Ti što sada glavu stavljaš mi na grudi

 Ki most fejedet kebelemre tevéd le,

Da l ćeš mi se sutra srušiti nad grobom?

 Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?

ako umrem prvi, telo mi bez žica

 Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre

Da l pokrićeš plastom, reći zaleći me?

 Könnyezve borítasz-e szemfödelet?

Da l ćeš zbog ljubavi nekoga mladića

 S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,

Hteti da ostaviš čak i moje ime?

 Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Udovičkog vela kad se maneš kleta,

Ko crni ga barjak nad grob moj zadeni,

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,

Doći ću po njega iz podzemnog sveta

 Fejfámra sötét lobogóul akaszd,

Usred tamne noći i uzet ga k meni,

 Én feljövök érte a síri világból

Da sušim njime suze što mi kanu,

 Az éj közepén, s oda leviszem azt,

Jer me zaboravi, lako i bez boli,

 Letörleni véle könyűimet érted,

I da njim zavija na svom srcu ranu

 Ki könnyeden elfeledéd hivedet,

Onaj što te tu, i sad, večno voli!

 S e szív sebeit bekötözni, ki téged

 Még akkor is, ott is, örökre szeret!

 1847