Mama

Már egy hete csak a mamára

gondolok mindíg, meg-megállva.

Nyikorgó kosárral ölében,

ment a padlásra, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam,

ordítottam, toporzékoltam.

Hagyja a dagadt ruhát másra.

Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,

nem szidott, nem is nézett énrám

s a ruhák fényesen, suhogva,

keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő,

most látom, milyen óriás ő –

szürke haja lebben az égen,

kékítőt old az ég vizében.