Какой же была она – кос твоих медь?…

Milyen volt szőkesége, nem tudom már,

– Забыл я, но летом поля золоты,

De azt tudom, hogy szőkék a mezők,

и в колосьях, если подолгу глядеть

Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár,

против солнца, мерещится: ты!

S e szőkeségben újra érzem őt.

Какой же была она – глаз твоих синь?…

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már.

– Не помню, но осени сини без дна …

De ha kinyílnak ősszel az egek,

И сквозь оторопь разлук невыносимо

A szeptemberi bágyadt búcsuzónál

льнет, обволакивает: она!

Szeme színére visszarévedek.

А шепота шелк? – Был он или не был?

Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,

– Не знаю… Но луга весеннего вдох…

De tavaszodván, ha sóhajt a rét,

И вестью весны, далекой как небо,

Úgy érzem, Anna meleg szava szól át

твой оклик, Анна: теплом, врасплох…

Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.