Na údolí v rozkvitku záhradné kvieťa.

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,

i pred okny ešte sa zelená brest;

 Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,

lež vidíš-li posla hen zimného sveta?

 De látod amottan a téli világot?

Hôr na štíty sneh sa už sponáhľal sniest

 Már hó takará el a bérci tetőt.

Dnu v srdci mi mladistvom žiar leta žhavie,

 Még ifju szivemben a lángsugarú nyár

aj skvitá v ňom jar ešte veškerých krás;

 S még benne virít az egész kikelet,

však, ajhľa, už sivejú vlasy mi tmavé,

 De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,

mi hlavu už ožihol zlej zimy mráz.

 A tél dere már megüté fejemet.

Kvet opŕchne, uniká život ni tôňa...

Elhull a virág, eliramlik az élet...

Poď, ženuška, na klin môj hopkaj si, hop!

 Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!

Čo hlávku včul schýlilas’ do môjho lona,

 Ki most fejedet kebelemre tevéd le,

či zajtra, ach, nesklesneš na môj už hrob?

 Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?

Och, reč: jestli umriem prv, s nárkom či telo

 Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre

mi pokrovom zastrieš? a zdolá-li zmiasť

 Könnyezve borítasz-e szemfödelet?

raz láska ťa iného mládenca, smelo

 S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,

že opustíš preň môjho priezviska vlasť?

 Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ak vdovský raz odhodíš závoj, jak prápor

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,

by čierny ho poves mi v náhrobný kríž:

 Fejfámra sötét lobogóul akaszd,

ja vyjdem poň, mohyly odomknúc zápor,

 Én feljövök érte a síri világból

tak v polnoc, a so sebou vezmem ho v skrýš,

 Az éj közepén, s oda leviszem azt,

ním utrieť si slzy, tak bez zvláštnej biedy

 Letörleni véle könyűimet érted,

žes’ zabudla druha, i bolestný šrám

 Ki könnyeden elfeledéd hivedet,

si obviazať srdca, čo ešte i vtedy

 S e szív sebeit bekötözni, ki téged

ťa miluje, miluje večne i tam!

 Még akkor is, ott is, örökre szeret!

 1847