Opadne kvet, život odpádi a niet ho...

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,

Sem poď, žienka moj a, sem mne v lono, hľa!

 Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,

Či ty, čo sa mi dnes k hrudi vinieš s nehou,

 De látod amottan a téli világot?

neklesneš mi zajtra na hrob, zúfalá?

 Már hó takará el a bérci tetőt.

Óh, povedz, ak umriem skôr, či so slzami

 Még ifju szivemben a lángsugarú nyár

smrtnou plachtou prikryješ ma, mŕtveho?

 S még benne virít az egész kikelet,

A či ťa raz láskou šuhaj dáky zmámi

 De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,

tak, že mena môjho vzdáš sa pre neho?

 A tél dere már megüté fejemet.

Závoj vdovský ak raz zahodíš, mne na rov

potom zaves ho jak prápor smútočný:

Elhull a virág, eliramlik az élet...

zo záhrobia si poň vyjdem nocou tmavou

 Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!

a si odnesiem ho ta do hrobu tmy,

 Ki most fejedet kebelemre tevéd le,

stierať si ním prúdy sĺz pre teba, ktorej

 Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?

na mňa zabudnúť tak ľahulinko je,

 Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre

a obviazať srdce poranené, choré,

 Könnyezve borítasz-e szemfödelet?

čo ťa jednak, aj tam, večne miluje!

 S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,

 Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,

 Fejfámra sötét lobogóul akaszd,

 Én feljövök érte a síri világból

 Az éj közepén, s oda leviszem azt,

 Letörleni véle könyűimet érted,

 Ki könnyeden elfeledéd hivedet,

 S e szív sebeit bekötözni, ki téged

 Még akkor is, ott is, örökre szeret!

 1847