Bolond, ki földre rogyván      fölkél és újra lépked,

Lud je ko kad se sruši        ustaje i opet ide

s vándorló fájdalomként      mozdít bokát és térdet,

kao putujuću bol         zglob i koleno miče,

de mégis útnak indul,      mint akit szárny emel,

ali ipak putem krene       kao da ga krila nose

s hiába hívja árok,      maradni úgyse mer,

ostat nikako ne sme       zalud ga jarak zove,

s ha kérdezed, miért nem?      még visszaszól talán,

a kad ga pitaš zašto ne?     još će ti možda reći

hogy várja őt az asszony      s egy bölcsebb, szép halál.

da ga čeka supruga,        kraj, mudriji, lepši.

Pedig bolond a jámbor,      mert ott az otthonok

A lud je taj pobožnik        jer tamo već odavno

fölött régóta már csak      a perzselt szél forog,

iznad domova pusti        vetar kruži samo,

hanyattfeküdt a házfal,      eltört a szilvafa,

zid naleđice leži,        slomljena je šljiva

és félelemtől bolyhos      a honni éjszaka.

i od straha rutava        je noć iznad doma.

Ó, hogyha hinni tudnám:      nemcsak szivemben hordom

Da mogu verovati:        nije mi samo u srcu

mindazt, mit érdemes még,      s van visszatérni otthon;

sve što je vredno        i postoji povratak;

ha volna még! s mint egykor      a régi hűs verandán

da još ima! k΄o nekad        u hladu verande bi

a béke méhe zöngne,      míg hűl a szilvalekvár,

pčele mira brujile        dok se vruć pekmez hladi,

s nyárvégi csönd napozna      az álmos kerteken,

u bašti bi blaga       letnja tišina sunčala

a lomb között gyümölcsök      ringnának meztelen,

među granama bi        prezrela šljiva njihala

és Fanni várna szőkén      a rőt sövény előtt,

pred žutom ogradom       Fani bi me čekala

s árnyékot írna lassan      a lassú délelőtt, -

dok to prepodne senke       bi sporo crtao, −

de hisz lehet talán még!      a hold ma oly kerek!

možda je još moguće!       sada je pun mesec!

Ne menj tovább, barátom,      kiálts rám! s fölkelek!

Na idi dalje druže        vikni na me! Krećem!

Bor, 1944. szeptember 15.

Bor, 15. X. 1944.