Erőltetett menet

Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,

s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,

de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,

s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,

s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,

hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.

Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok

fölött régóta már csak a perzselt szél forog,

hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa,

és félelemtől bolyhos a honni éjszaka.

Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom

mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon;

ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán

a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár,

s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken,

a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen,

és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt,

s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt, -

de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!

Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!

Bor, 1944. szeptember 15.