Bolond, ki földre rogyván      fölkél és újra lépked,

Lud je ko se sruši     pa ustane posle stanke

s vándorló fájdalomként      mozdít bokát és térdet,

i s bolom skitničkim     pokrene kolena, članke,

de mégis útnak indul,      mint akit szárny emel,

pa ipak ide dalje,     na krilu sulude pesme,

s hiába hívja árok,      maradni úgyse mer,

zalud ga mami jarak,     ostati ipak ne sme,

s ha kérdezed, miért nem?      még visszaszól talán,

i pitaš li ga zašto?     daće ti valjda odgovor škrt,

hogy várja őt az asszony      s egy bölcsebb, szép halál.

da žena ga čeka i      neka mudrija smrt.

Pedig bolond a jámbor,      mert ott az otthonok

Al ipak lud je svako     ko se nada boljoj smrti;

fölött régóta már csak      a perzselt szél forog,

nad domom mu se     davno još samo vetar vrti,

hanyattfeküdt a házfal,      eltört a szilvafa,

zid je već porušen,     polomljen šljivik leži,

és félelemtől bolyhos      a honni éjszaka.

i od strave noć se     nad domom mu ježi.

Ó, hogyha hinni tudnám:      nemcsak szivemben hordom

O, kako bih verovati     mogo da nije samo kratak

mindazt, mit érdemes még,      s van visszatérni otthon;

san sve to što vredi     i da ima dom za povratak;

ha volna még! s mint egykor      a régi hűs verandán

o, kad bi ga bilo!     i ko negda na svežoj verandi

a béke méhe zöngne,      míg hűl a szilvalekvár,

zujale bi pčele mira     dok se pekmez hladi,

s nyárvégi csönd napozna      az álmos kerteken,

a baštu bi oblio     umirućeg leta hod,

a lomb között gyümölcsök      ringnának meztelen,

međ granjem bi se     ljuljao zreli, goli plod,

és Fanni várna szőkén      a rőt sövény előtt,

čekala bi me Fani     pred plotom tim što peva,

s árnyékot írna lassan      a lassú délelőtt, -

i padale bi senke     tromoga popodneva

de hisz lehet talán még!      a hold ma oly kerek!

sve će to možda biti!     mesec je visoko propet!

Ne menj tovább, barátom,      kiálts rám! s fölkelek!

Ne  prolazi, prijatelju,     zovi me! ustaću opet!

Bor, 1944. szeptember 15.