Lud je ko kad se sruši        ustaje i opet ide

Bolond, ki földre rogyván      fölkél és újra lépked,

kao putujuću bol         zglob i koleno miče,

s vándorló fájdalomként      mozdít bokát és térdet,

ali ipak putem krene       kao da ga krila nose

de mégis útnak indul,      mint akit szárny emel,

ostat nikako ne sme       zalud ga jarak zove,

s hiába hívja árok,      maradni úgyse mer,

a kad ga pitaš zašto ne?     još će ti možda reći

s ha kérdezed, miért nem?      még visszaszól talán,

da ga čeka supruga,        kraj, mudriji, lepši.

hogy várja őt az asszony      s egy bölcsebb, szép halál.

A lud je taj pobožnik        jer tamo već odavno

Pedig bolond a jámbor,      mert ott az otthonok

iznad domova pusti        vetar kruži samo,

fölött régóta már csak      a perzselt szél forog,

zid naleđice leži,        slomljena je šljiva

hanyattfeküdt a házfal,      eltört a szilvafa,

i od straha rutava        je noć iznad doma.

és félelemtől bolyhos      a honni éjszaka.

Da mogu verovati:        nije mi samo u srcu

Ó, hogyha hinni tudnám:      nemcsak szivemben hordom

sve što je vredno        i postoji povratak;

mindazt, mit érdemes még,      s van visszatérni otthon;

da još ima! k΄o nekad        u hladu verande bi

ha volna még! s mint egykor      a régi hűs verandán

pčele mira brujile        dok se vruć pekmez hladi,

a béke méhe zöngne,      míg hűl a szilvalekvár,

u bašti bi blaga       letnja tišina sunčala

s nyárvégi csönd napozna      az álmos kerteken,

među granama bi        prezrela šljiva njihala

a lomb között gyümölcsök      ringnának meztelen,

pred žutom ogradom       Fani bi me čekala

és Fanni várna szőkén      a rőt sövény előtt,

dok to prepodne senke       bi sporo crtao, −

s árnyékot írna lassan      a lassú délelőtt, -

možda je još moguće!       sada je pun mesec!

de hisz lehet talán még!      a hold ma oly kerek!

Na idi dalje druže        vikni na me! Krećem!

Ne menj tovább, barátom,      kiálts rám! s fölkelek!

Bor, 15. X. 1944.

Bor, 1944. szeptember 15.