Lud je ko se sruši     pa ustane posle stanke

Bolond, ki földre rogyván      fölkél és újra lépked,

i s bolom skitničkim     pokrene kolena, članke,

s vándorló fájdalomként      mozdít bokát és térdet,

pa ipak ide dalje,     na krilu sulude pesme,

de mégis útnak indul,      mint akit szárny emel,

zalud ga mami jarak,     ostati ipak ne sme,

s hiába hívja árok,      maradni úgyse mer,

i pitaš li ga zašto?     daće ti valjda odgovor škrt,

s ha kérdezed, miért nem?      még visszaszól talán,

da žena ga čeka i      neka mudrija smrt.

hogy várja őt az asszony      s egy bölcsebb, szép halál.

Al ipak lud je svako     ko se nada boljoj smrti;

Pedig bolond a jámbor,      mert ott az otthonok

nad domom mu se     davno još samo vetar vrti,

fölött régóta már csak      a perzselt szél forog,

zid je već porušen,     polomljen šljivik leži,

hanyattfeküdt a házfal,      eltört a szilvafa,

i od strave noć se     nad domom mu ježi.

és félelemtől bolyhos      a honni éjszaka.

O, kako bih verovati     mogo da nije samo kratak

Ó, hogyha hinni tudnám:      nemcsak szivemben hordom

san sve to što vredi     i da ima dom za povratak;

mindazt, mit érdemes még,      s van visszatérni otthon;

o, kad bi ga bilo!     i ko negda na svežoj verandi

ha volna még! s mint egykor      a régi hűs verandán

zujale bi pčele mira     dok se pekmez hladi,

a béke méhe zöngne,      míg hűl a szilvalekvár,

a baštu bi oblio     umirućeg leta hod,

s nyárvégi csönd napozna      az álmos kerteken,

međ granjem bi se     ljuljao zreli, goli plod,

a lomb között gyümölcsök      ringnának meztelen,

čekala bi me Fani     pred plotom tim što peva,

és Fanni várna szőkén      a rőt sövény előtt,

i padale bi senke     tromoga popodneva

s árnyékot írna lassan      a lassú délelőtt, -

sve će to možda biti!     mesec je visoko propet!

de hisz lehet talán még!      a hold ma oly kerek!

Ne  prolazi, prijatelju,     zovi me! ustaću opet!

Ne menj tovább, barátom,      kiálts rám! s fölkelek!

Bor, 1944. szeptember 15.