[valakiért a várost most tűvé teszed ismét és rettegsz...]

valakiért a várost most tűvé teszed ismét és rettegsz

hogy megtalálod. hívod valaminek szádból kioldódnak

s hurokká kötik magukat a nyakkendők. unalmas

vagy mint ünnepek előtt a hisztérikus transzparensek. a ködben

hajók ringanak s a derengő ösvényre óriások nyála

csorran. nem a hajnali kelés –

a kettévágott álom undorít

az üvegfalú szobában sétáló fogatlan oroszlán: puha

mancsai szétmázolják szemed árnyékában a földrészeket:

hallgatni tanulsz ismét

zenékbe kapaszkodsz zenékbe és sorsod fölött a súlyos

cintányérok éjfélig végleg összecsapnak

létezhetnél egyszerűbben is

persze egyszerűbben. párálló szőlőtőkék között hol szeretőid

kiálmodják az idő habarcsából konok koponyádat. valahol

ott az. örök szomjúságban. fullasztó hófalak között

lányok vértől iszamós combjai között: halott is

lehetnél akár és létezhetnél is. akár

valamiért gyűlölöd ezt a várost

ribanc újságjaival balkáni vigasságaival fényeivel

melyeknél láthatóvá szilárdul árvaságod. lehajtott fejjel

átvágsz valamilyen téren és csak a sunyi kékes-vörös

hold és csak a kitörülhetetlen arcvonás idegeidben

valakiért most rettegsz

hogy nem találod. hogy megtalálod. hogy