Szerda (A végállomáson abroncsmintás…)

A „Kenyércédulák” című sorozatból

A végállomáson abroncsmintás egyenruhájában

a forgalmista rozsdás szekrénykulcsba fúj bele,

de egyetlen madár se mozdul. Mi is láthatatlanul

cipeljük be csomagjainkat a váróterembe,

ahol a vaskályhában a tenger morajlik.

A falon egy megnyúzott macska

anatómiai pontosságú ábrája, viaszosvásznon,

feszítőléccel. Mit követtek el bennünk telefonon?

Egy gépi hang összehasonlította a legkisebb félelmeket:

kifordított télikabát és selyembélésű ridikül,

vagy mintha állítólag mi dobtunk volna kavicsokat

a szomszéd kútjába, és ő azt hallotta volna

már régóta mindennek egyszerre, kondulásnak,

cseréptörésnek, durrdefektnek, alkonyatnak,

amikor pedig mi éppen meg voltunk halva

egymás nevében, kezünkben árcédula.

A kabátodra hátul nedves falavelek tapadtak.

Egyet leveszek, az ablakon beáradó fény felé tartom,

és látom az arcod öregen, mint aki nem érti, mire volt jó

az örökös változás. A levelet megrágom, kiköpöm,

de az ízét még tartogatom, hátha kérdezed, mielőtt

ennénk, innánk valamit, bár akkor azt repülőgépről kell

ledobni a múlt heti feladat megoldásával együtt.