Hölderlin

kiváncsian kukucskált az ódon

tölgyek lombjai között Goethe úr házára

aki ezidő tájt itta reggeli kávéját

kávé után leült szivarozni

s a füst

rejtekében

varázslatos mondatokat váltott Fausttal

egyetlen igaz barátjával

de ma már alig látott

az utóbbi években különös betegség kinozta

a tárgyakból vakitó fény szivárgott

a szemhéjára

izzó kvarc és homokszemcséket fújt a szél

velem ő semmiről de tényleg semmiről

igy nem tudna beszélni

gondolta irigyen

miközben bal zsebéből apró márványdarabot

vett elő és rálehelt

Mondd Empedokles

milyennek látsz te engem

mint a vőlegényt

felelte a kisöreg

fekete öltönyén jázmincsokor

kezében hajlékony ecsettel a halott

mennyasszony szemöldökére és szempilláira

ezüstös vizsugárt kever

tévedsz Empedokles

szorgalmas ujjak selyemkesztyűt

horgolnak a csontváz kezére s a síró csecsemőnek

arannyal diszitik fülét

de mind hiába

egy szeles napon e játékokkal megpakolva

szállni

kezdünk lefelé

mint a füst sötét palackban

mint az ifjú krétai ki a halálos szarvak fölött

elhibázta a táncot

cellámban nehéz ólomtükrök forognak

borotvafényük

fölmetszi virágaim zöld ütőerét

Fölöttem

a csatornák szennyes falán

az utolsó titkosírás

a balsors apró szálkás betűi sorakoznak

olvasatlanul