Il faut laisser...

Il faut laisser maison, et vergers et jardins,-

egyik utolsó versét e sorral kezdte Ronsard,

morgom magamban és fülel a barna ösvény

s a kerti rózsafákról egy-egy holt szirom száll;

két meztelen bokor mélán utánam bámul,

úgy látszik ért a táj egy kissé franciául;

il faut laisser, – mereng a tölgyfa is szavalva

s egy fáradt makkot ejt a gőzölgő avarra.

Felhők közt ül a nap, egy bak kötélre fűzve

elindul s mint fehér, szakállas mélabú jár

köröskörül s a rét tócsáiban taposgat;

az égi téreken madárhad vé-je úszkál

és néha eltünik a lassu szürkületben;

a ritkás lomb között hűs eső fátyla lebben,

il faut laisser, – susog, Ronsard-t a földbe tették,

s majd megfagy rajtad is, ne félj, a gyöngy verejték.