Szökevények a fák közt

Révedező utópia versben

Úgy-e, kedveském, itt maradunk, e tájon,

e zöldben, e fák közt, lepkevirág közt,

lombkoronák közt,

itt érik lassudan őszre nyarunk.

Nem megyünk vissza.

Itt maradunk.

Itt maradunk és jók maradunk,

remete férfi és remete nője,

szentek, az egymás

két szeretője.

Lengeteg édes hangulatokkal járjuk az ordas

rengeteget, és csiklandó fura fordulatokkal

fogok regélni rengeteget. Mialatt odafent

sugaras pihenésbe borul össze az őslombok

pihegése s arcodon árnyuk zöld szine reszket,

kéklő szemedet karikára mereszted.

Festeni is fogok. Csodaszép lesz!

Mindenegyes képem csodakép lesz.

Ha lehullott lepled a part porában

s cuppan alattad a kék aranyos tó,

angyalt pingálok, mint a régi Giotto,

tested mását a lelkem sugarában.

Kampós bottal, egyszerű pásztor,

mászom a csúcsot s napkihúnyáskor

- távoli hívásodra feleletül -

megnyúlt árnyam a völgybe vetül.

Gondtalan évek. Mintha hajamba tűznél

valami súlyos fényszóró virágot,

úgy érzem az égen a holdvilágot.

Pislogó piros rőzsetűznél,

végtelen erdőn, halk dalok közt,

lassan lépkedő angyalok közt

simulok hozzád a lágy mohára…

Zsongó gallyak közt, angyalok közt

készülünk a kedves halálra.