Kosmopolita költészet

Nem szégyellem, nem is bánom,

Hogy, ha írnom kelle már,

Magyaros lett írományom

S hazám földén túl se jár;

Hogy nem „két világ” csodája –

Lettem csak népemböl egy:

Övé (ha van) lantom bája,

Övé rajtam minden jegy.

Ám terjessze a hatalmos

Nyelvét, honját, istenit!

Zúgó ár az, mindent elmos,

Rombol és termékenyit:

De kis fajban, amely ép e

Rombolásnak útban áll:

Költő az legyen, mi népe, –

Mert kivágyni: kész halál.

Vagy kevés itt a dicsőség,

S a nemzettel sírba lejt?

Kis-szerű az oly elsőség,

Amit a szomszéd se sejt?

Nincs erőnkhöz méltó verseny?

Dalra itthon tárgy elég?

Nem férünk a kontinensen

Albion is kéne még?…

Légy, ha birsz, te „világ-költő!”

Rázd fel a rest nyugatot:

Nekem áldott az a bölcső,

Mely magyarrá ringatott;

Onnan kezdve, ezer szállal

Köt hazámhoz tartalék:

Puszta elvont ideállal

Inkább nem is dallanék.

S hol vevéd gyász tévedésed.

Hogy faját s a nemzeti

Bélyeget, mit az rávésett,

A nagy költő megveti?

Hisz forgattam, a javából,

Én is egypárt valaha;

Mind tükör volt: egymagából

Tűnt nekem föl nép, s haza.

És ne gondold, hogy kihalnak

Sujtott népek hirtelen,

Amig össze-zeng a dalnok

S a nemzeti érzelem.

Tán veszélyt, vagy annak látszót,

Vélsz a honra tűnni fel:

Hát van lelked, a szent zászlót

Épen akkor hagyni el!?

Oh, ha méltóbb s új kobozzal

A megifjodott hazát

Zönghetném még Homérosszal;

Ne csak mindig panaszát!

De legyek, ha veszni sorsa,

Húnyó nép közt Osszián,

Inkább, hogysem

dalok korcsa

Közönyös harmóniám!