Flóra I-II

I

Tudnál-e, Flóra, annyira szeretni,

erényeidből épül-e szerencse,

hogy mind a kínt, mit nem lehet feledni,

hű szeretőd munkáján elfelejtse?

Tudnál-e engem uj világra hozni,

iparkodván szerelmes türelemmel,

hogy legyen erőm ismét adakozni

s eltölteni a gonoszt félelemmel?

Lennél-e nyugtom mindenütt a rosszban?

Fontold meg jól, szived mily terhet vállal.

Én, aki vele mind csak hadakoztam,

kibékülnék a haragvó halállal.

II

Félek, nem tudod megbocsájtani

eltékozolt, ostoba, könnyü multam

és majd ezerszeresen fáj, ami

ezerszer fájt, mig szeretni tanultam.

Félek, nem ér majd annyit életem,

törekvésem és vágyam, testem, lelkem,

hogy megbecsülj, ha el nem érhetem

önnön jóságom útján győzedelmem.

Nehéz a szívem, hiszen bút fogan:

örömöm tán a büntetések hozzák,

hogy sírva nézem majd, ha boldogan

sétálsz azzal, ki méltóbb lesz tehozzád.