Azt hittem, megérkezel

Azt hittem, megérkezel.

Azon az úton jössz, a régi erdőn.

Te, aki hozzám tartoztál

szüntelen s mindörökkön.

A patakon, a sekélyen keresztül

s felbukkansz valós téridőnkben.

Azt hittem, hazajutsz végül.

Furcsa képei egy álombeli

impériumnak:

fagyott, középkék könnyezés,

megkopott, mocskos havak,

butára dadogott, értelmetlen

frázisok.

Azt hittem, átlábolsz.

Át a sós idő – óceánon,

remegőn, csodára várón.

Mint az egyszeri, abban a mesében:

riadva olcsó képzetektől,

visszatalálsz a rengetegből.

Azt hittem, engesztelődtél.

Megtérsz. Páncélod – sisakod elhajítod,

repüljenek zugokba szét a maszkok,

s kardodról immár nem vér csepeg:

bódító balzsam, gyógyító nektár.

Szent jövője egy sosemvolt múltnak.

Azt hittem, hazajutsz végül.

Megtalálsz, s nem resten kimondjuk:

legyen béke, s nem halljuk félre:

legyen végre!

Mit nézhetek, csak jelen – porladás.

Álomszedés, harangkondulás.

Azt hittem, megérkezel.

Spirálködök kavargó karjaiból

elménkbe. Önmagunkba.

Napok monoton dörömbölése.

Ázottan, örök esőktől verten

belépsz, s mosolyod úgy terül szét

mint kézzelfogható jelenlét.