Erőltetett menet

Bolond, ki földre rogyván      fölkél és újra lépked,

s vándorló fájdalomként      mozdít bokát és térdet,

de mégis útnak indul,      mint akit szárny emel,

s hiába hívja árok,      maradni úgyse mer,

s ha kérdezed, miért nem?      még visszaszól talán,

hogy várja őt az asszony      s egy bölcsebb, szép halál.

Pedig bolond a jámbor,      mert ott az otthonok

fölött régóta már csak      a perzselt szél forog,

hanyattfeküdt a házfal,      eltört a szilvafa,

és félelemtől bolyhos      a honni éjszaka.

Ó, hogyha hinni tudnám:      nemcsak szivemben hordom

mindazt, mit érdemes még,      s van visszatérni otthon;

ha volna még! s mint egykor      a régi hűs verandán

a béke méhe zöngne,      míg hűl a szilvalekvár,

s nyárvégi csönd napozna      az álmos kerteken,

a lomb között gyümölcsök      ringnának meztelen,

és Fanni várna szőkén      a rőt sövény előtt,

s árnyékot írna lassan      a lassú délelőtt, -

de hisz lehet talán még!      a hold ma oly kerek!

Ne menj tovább, barátom,      kiálts rám! s fölkelek!

Bor, 1944. szeptember 15.