Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,
Som en besatt: han sjangler, faller, reiser seg på ny,
s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,
går innbitt på, med verk i kne, med føttene som bly.
s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,
Hver gang han stuper, står han opp, som løfter vinger ham!
hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.
Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok
Forgjeves lokker grøftens hvile. Alt han tør, er fram.
fölött régóta már csak a perzselt szél forog,
hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa,
Og spør du hvorfor, mumler han kan hende om et sted
és félelemtől bolyhos a honni éjszaka.
Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom
der konen venter, og en død i alderdom og fred.
mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon;
ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán
Den stakkaren må være gal, for siden lenge rår
a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken,
jo bare lukt av brann og øde over hjem og gård.
a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen,
és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt,
I grus er falt hver vegg, og knekket hagens plommetrær,
s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt, -
de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!
all nattens myke ømhet splintret. Angsten skriker der.
Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!
Bor, 1944. szeptember 15.
Å, trodde jeg som han at alt mitt hjerte lukkes om,
så verd å elske, ennå finnes, ennå roper: kom!
at bier ennå summer bak den gamle svalgangs dør
der plommesyltetøyet kjøles duftende som før,
og hagen middagsdøser. Sakte gynger på hver gren
de nakne frukter over sensomrens solgylne plen ...
Og venter ikke Fanni, blond mot hekkens røde kratt
i skumringen? Se, alle skygger lengter mildt mot natt.
Kan ennå allting bli som før? Så rund er månen nu.
Min venn, gå ikke fra meg. Rop! Jeg reiser meg som du.
Bor, 15. september 1944