Azt hiszem, hogy szeretlek;

Verujem, volim te;

lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.

zatvorenim kapkama plačem jer živiš.

De láthatod, az istenek,

Ali možeš videti, bogovi,

a por, meg az idő

prašina i vreme

mégis oly súlyos buckákat emel

ipak tako bremenite humke dižu

közéd-közém,

između tebe-mene

hogy olykor elfog a

da koji put me uhvati

szeretet tériszonya és

agorafobija ljubavi i

kicsinyes aggodalma.

uskogrudna zebnja.

Ilyenkor ágyba bújva félek,

mint a természet éjfél idején,

U tim trenucima plašim se u krevetu

hangtalanúl és jelzés nélkűl.

kao priroda u gluho doba noći,

Azután

načujno i bez signala.

újra hiszem, hogy összetartozunk,

hogy kezemet kezedbe tettem.

Potom

opet verujem, pripadamo jedan drugom,

da sam ruku u tvoju ruku stavio.