Az évek jöttek, mentek, elmaradtál

Gli anni son passati, dai miei ricordi

Emlékeimből lassan, elfakult

Pian piano sei svanita, nel mio cuore

Arcképed a szívemben, elmosódott

Il tuo ritratto s’è sbiadito, si è appannata

A vállaidnak íve, elsuhant

La sinuosità delle tue spalle, è affievolita

A hangod és én nem mentem utánad

La tua voce, ed io non ti ho seguito

Az élet egyre mélyebb erdejében.

Nella sempre più fitta foresta della vita.

Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,

Ti nomino, ormai, tranquillamente,

Ma már nem reszketek tekintetedre,

Al sguardo tuo, ormai, non tremo più,

Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,

Oggi lo so, che eri una delle tante,

Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis

Che la gioventù è avventatezza, eppure,

Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt

Non credere tesoro, che è stato tutto inutile,

És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!

Che è passato del tutto, oh non credere!

Mert benne élsz te minden félrecsúszott

Perché tu vivi in ogni mia cravatta legata

Nyakkendőmben és elvétett szavamban

Male, in ogni parola mia fallace,

És minden eltévesztett köszönésben

In ogni saluto mio sbagliato

És minden összetépett levelemben

In tutte le mie lettere strappate

És egész elhibázott életemben

In tutta la mia vita mancata

Élsz és uralkodol örökkön, Amen

Vivi e domini per sempre, Amen