Verujem, volim te;

Azt hiszem, hogy szeretlek;

zatvorenim kapkama plačem jer živiš.

lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.

Ali možeš videti, bogovi,

De láthatod, az istenek,

prašina i vreme

a por, meg az idő

ipak tako bremenite humke dižu

mégis oly súlyos buckákat emel

između tebe-mene

közéd-közém,

da koji put me uhvati

hogy olykor elfog a

agorafobija ljubavi i

szeretet tériszonya és

uskogrudna zebnja.

kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,

U tim trenucima plašim se u krevetu

mint a természet éjfél idején,

kao priroda u gluho doba noći,

hangtalanúl és jelzés nélkűl.

načujno i bez signala.

Azután

újra hiszem, hogy összetartozunk,

Potom

hogy kezemet kezedbe tettem.

opet verujem, pripadamo jedan drugom,

da sam ruku u tvoju ruku stavio.