Esti sugárkoszorú

Előttünk már hamvassá vált az út 

  És árnyak teste zuhant át a parkon, 

  De még finom, halk sugárkoszorút 

  Font hajad sötét lombjába az alkony: 

  Halvány, szelíd és komoly ragyogást, 

  Mely már alig volt fények földi mása, 

  S félig illattá s csenddé szűrte át

  A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata 

  Fénylett hajadban s béke égi csendje, 

  És jó volt élni, mint ahogy soha,

  S a fényt szemem beitta a szivembe: 

  Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te, 

  Vagy áldott csipkebokor drága tested, 

  Melyben egy isten szállt a földre le

  S lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,

  És percek mentek, ezredévek jöttek, –

  Egyszerre csak megfogtad a kezem, 

  S alélt pilláim lassan felvetődtek,

  És éreztem: szívembe visszatér,

  És zuhogó, mély zenével ered meg, 

  Mint zsibbadt erek útjain a vér, 

  A földi érzés: mennyire szeretlek!