Kezemben zöld ág

Kihabosodik majd újra a tavasz,

mint a folyton éneklő madár- szája

s a hantokat is körbeállja a fú,

de te már nem mosolyogsz többé

semmire, ami eleven lesz.

Viszek neked zöld ágat, csibés barkát,

újjongó gólyahírt a malomsánc alól,

ott fénylik rajtuk isten pillantása

s az első világgáinduló gyalogbogáré,

de te félrehúzódva már csak a falat nézed.

Ki tudja: túlélem-e gyógyíthatatlan zavaromat,

de én erre a legutolsó szemedre is akarok emlékezni,

erre a fekete lukakat égető szemedre:

száll az iskolai, meddő krétapor bele,

mintha a szétvert Karthágó pora csak most érne hozzád.

Nem hiszem, hogy a halál tehetségesebb nálam.

Nem hiszem, hogy a halál el tudna venni tőlem.

Látom magamat benned, mintha gyönyörű sebben ülnék:

kezemben zöld ág s mögöttem, ó, mögöttem

beláthatatlan terek: rámsötétedő túlvilág.