Epilogus

Az életet már megjártam.

Többnyire csak gyalog jártam,

Gyalog bizon'…

Legfölebb ha omnibuszon.

Láttam sok kevély fogatot,

Fényes tengelyt, cifra bakot:

S egy a lelkem!

Soha meg se' irigyeltem.

Nem törődtem bennülővel,

Hetyke úrral, cifra nővel:

Hogy' áll orra

Az út szélin baktatóra.

Ha egy úri lócsiszárral

Találkoztam s bevert sárral:

Nem pöröltem, –

Félreálltam, letöröltem.

Hiszen az útfélen itt-ott,

Egy kis virág nekem nyitott:

Azt leszedve,

Megvolt szívem minden kedve.

Az életet, ím, megjártam;

Nem azt adott, amit vártam:

Néha többet,

Kérve, kellve, kevesebbet.

Ada címet, bár nem kértem,

S több a hír-név, mint az érdem:

Nagyravágyva,

Bételt volna keblem vágya.

Kik hiúnak és kevélynek –

Tudom, boldognak is vélnek:

S boldogságot

Irígy nélkül még ki látott?

Bárha engem titkos métely

Fölemészt: az örök kétely;

S pályám bére

Égető, mint Nessus vére.

Mily temérdek munka várt még!…

Mily kevés, amit beválték

Félbe'-szerbe'

S hány reményem hagyott cserbe'!…

Az életet már megjártam;

Mit szivembe vágyva zártam,

Azt nem hozta,

Attól makacsul megfoszta.

Egy kis független nyugalmat,

Melyben a dal megfoganhat,

Kértem kérve:

S ő halasztá évrül-évre.

Csöndes fészket zöld lomb árnyán,

Hova múzsám el-elvárnám,

Mely sajátom;

Benne én és kis családom.

Munkás, vidám öregséget,

Hol, mit kezdtem, abban véget…

Ennyi volt csak;

S hogy megint ültessek, oltsak.

Most, ha adná is már, késő:

Egy nyugalom vár, a végső:

Mert hogy' szálljon,

Bár kalitja már kinyitva,

Rab madár is, szegett szárnyon?