Hatalmas, nagy korszak… s a költők

1

Hatalmas nagy korszakban éltem;

azon mérve, hány zeuszi magas

polcra jutott – koronával fejében –

kontár-cézár, néró-ripacs;

azon mérve, mily dzsingiszkáni

távlatra lobogtak ledőlt

országok s jajongtak leölt

népek és míly szahara-tág volt

rájuk a csönd;

azon mérve, milyen parányi

lett ereje

annak, ki szólni mert

s míly varázs-gyorsan lobbant köddé serege,

ha – szava foglya – megadta a jelt,

ahogy elvárták tőle, hogy kiállni!

Aránytalanság –: düh és gúny nevelt.

2

Meg-megszikrázott a szűz levegőég.

Láthatatlanul, mint angyalcsapat

– gazdátlan szinte, mint később közölték –

szálldosott benne, tette teendőjét

hadüzenet, mustárgáz, hullaszag

s a RENDELET

– ingatag

falainkon a rettegett

AVIS! BEFEHL!

a rengeteg

– de ki is írta fel? –

bonyolult mondatú Mene-tekel –:

a rátapadt

szemektől kaptak létet: szárnyakat

és karmokat és csőröket, hogy ragadozzanak.

Labirint-rejtette Dögök

itt köztünk, férfiak között

faltak eleven szűzet s gyermeket.

Csupán mivel az elme engedett

s kiszálltak mind az istenek és szellemek,

azok is, kik még ördögök.

S Arion – néma lett.

Akár a fagy-lepte szivek.

A visszhangtalanok, köröttünk.

3

Tántorogtunk. Így nevelődtünk

ég felé, költők. Mint fenyőfa-szál?

Mint a hinár.

Lengtünk. S minél föntebb,

annál ijesztőbben: iszonytatón.

Mint más bitón.

Hatalmát időknek s erőknek

így mértük, helyt állva, ahogy

megszavaztatott.

Ki által, ha nem általatok?