A belső végtelenből

A belső végtelenből néhanap

még kitekintek arcomon keresztül:

felhőt látok, vagy csillag fénye rezdül.

Romlik szemem, már ez is elmarad,

a külvilág rám-zárja kapumat

s ott maradok, hol nincsen föld, csak ég;

nincs esemény meg tünemény varázsa,

se felszín, látszat, habzó semmiség,

csak a valóság békés ragyogása,

mérettelen, számtalan, névtelen,

vágytalan, változatlan szerelem.

Kapumnál a lázas világ megáll:

„Őrült! Önző! Áruló!” – kiabál.

Várjatok, pékműhely van odabenn,

majd táplál még most forró kenyerem."