A belső végtelenből néhanap

Jeg kikker ennå ut gjennom mitt ansikt

még kitekintek arcomon keresztül:

fra dette Jegs uendelige indre:

felhőt látok, vagy csillag fénye rezdül.

Jeg ser en sky og stjernelys som skjelver.

Romlik szemem, már ez is elmarad,

Men snart blir mine øynes lys fordunklet,

a külvilág rám-zárja kapumat

og verden blir stengt ute ved min port.

s ott maradok, hol nincsen föld, csak ég;

Mitt Jeg har ingen jord, men bare himmel.

nincs esemény meg tünemény varázsa,

Der finnes ingen trolske fenomener,

se felszín, látszat, habzó semmiség,

og intet gjenskinn, ingen bagateller,

csak a valóság békés ragyogása,

men bare fredens virkelige glans,

mérettelen, számtalan, névtelen,

en navnløs, uforanderlig substans,

vágytalan, változatlan szerelem.

en kjærlighet befridd for alt begjær.

Kapumnál a lázas világ megáll:

Febrilsk har verden stanset ved min port.

„Őrült! Önző! Áruló!” – kiabál.

Den roper: «Dåre! Egoist! Forræder!»

Várjatok, pékműhely van odabenn,

Vent litt, jeg har en bakerovn her inne.

majd táplál még most forró kenyerem."

Dens varme brød skal engang mette dere.