Doleo, ergo sum

Minden tagom fáj, mindet érzem; fájok: vagyok!

Gyűlölöm és nevetem ezt az állapotot.

Nevetem, hogy mint házigazda, a test kin

mutatja be vendégeimként a szerveim.

Istennyilák futnak a csonton, idegemen.

Hunyt szemmel rögzitem, hol éget. Ismerkedem.

Ahány kin, annyi kézszoritás; fölszisszenek,

fintorgok, aztán: önmagammal kezelhetek!

Mit tudtam én, garat, tüdőcsúcs, máj merre van

s hogy ami hátul úgy dörömböl, a nyúltagyam.

Tudok már mindenről, mi bennem szúr, mar, kopog.

A kin, mint lámpák sora gyúl ki. Fájok: vagyok!

Álomvilágban él, kinek csak öröme van.

Rosszul érzem, de legalább én érzem magam!

S ez nagy tanács és nagy tanulság. Ki tudta, mi

világ és élet? Ő csak, ők, a “betegei”!

Kik tudták a valót e földön és föld fölött,

az igazságot? A szegények, a szenvedők.

Kik tudták a jövőt? Az ilyen érzékenyek.

Így lehettek a gyógyítók is a – betegek!

Szent a tanács, mit ma s örökre adni tudok:

népek vezetői, legyetek izzó idegducok!

1954