Amikor az Utazó Medve nem szomjas és nem éhes,
ha nem gyötri sem fáradtság, sem nyugtalanság,
nem fázik és melege sincs, amikor nem érez
sem örömet, sem bánatot, akkor szerelmed sebét
két történettel gyógyítja:
A nő, aki elutazik egy városba, ahová a férfi csak bonyolult
engedélyekkel követhetné, de nem akarja követni,
ott a nő egy este sírva és öklendezve,
megeszi a papírt, amelyre a férfi felírta a telefonszámát,
rögtön azután fejből tárcsázza a számokat, hogy megmondja
a férfinak, mindent elvesz tőle, mindent,
mert ettől a pillanatól fogva ő született abban a kis faluban
és nem a férfi, hogy mostantól
nem a férfi, a nő jobb térde alatt van az a függőleges heg,
és a férfi nehéz teste alatt ívben
feszülő nők kemény mellbimbóját ő fogja csókolni,
és már soha a férfi,
de akkor sem veszi fel senki a telefont.
És a krónikásnő, aki azt álmodja, hogy egy városban
sétál, ahol nagyon sok kávéház van, és végül
bemegy abba, amely előtt szelíd sakálok napoznak.
Az egyik asztalnál egy férfit és egy nőt lát,
akik egymásra nyújtják a nyelvüket. A nőé tűrkíz színű,
a férfié kármin. Hol közelednek, hol pedig
távolodnak, de összeérni egyszer sem engedik.
A krónikásnő közelebb lép, hogy megbizonyosodjék,
valóban nem érnek-e össze, de ekkor szeme
megpattan, onnan apró kislányok pördülnek ki
és visongva szaladnak narancsszín pezsgőporért,
átlátszós nyalókáért és selyemcukorért.
A krónikásnő vakon belekapaszkodik az óriásnő
izmos karjába, akinek arcpórusaiban legyek
pihennek, de fölröppennek, amikor énekelni kezd:
»férfi nyelv és nő nyelv
nő nyelv és férfi nyelv
papír és kút: a víznő eláztatja a papírt
olló és papír: a papírt vágja a férfiolló
kút és kő: a nőkkő elzárja a nőkutat
kút és kút: a kútban elsüllyed férfi és nő
olló és olló: kő és kő
férfi kút és férfi kő
nők papír és férfiak papír,
nő és férfi: én és én
nyelvetek jobb és bal haléntokomon át
fejembe hatol, és ott összeér.«
A krónikásnő ekkor megérzi, hogy az óriásnő szelídített
sakáljainak egyike a combjának dől.
Így, mindketten átadva a testük súlyából a másiknak,
pihennek egy kicsit.
Másnap reggel a fenevad a szokottnál bőbeszédűbb:
»Most elmehetsz, menj odakint jó az idő, igyál
az egyik levegős teraszon kávét sok tejjel,
olvasd el a napilapokat. Sétálj és ne gondolj rám,
szükségtelen, majd küldök érted.«
Odakint színtelen az ég, úgy ragyog a nap.
PoemWiki 评分
暂无评论 写评论