A látvány

A kék. A zöld. A folyamágy.

A tárgyak változásai.

Amint a látvány bent tapasztja végig

a koponyám falát, mint körmozi.

És éjszaka is felzavarnak,

északifénye van a falnak,

és fényes kések: bútorok –

s fölránt fektemből

az a páfrány,

s rég-rothadt, bonyolult fonákján

a spórák is vele,

mint bonyolult nagyvárosok

légifelvétele –

Mert élesek, mert élesek

a képek mind, mert élesek,

vakít ez a hangtalan zsúfolódás,

amint jönnek és körbemennek

az ón, a kén, a madarak,

a repülések, kiterjedéstelen,

elektronhéjuk-vesztett égitestek

sűrűségébe összehajtva,

labdába gyúrt gyökök,

amint forognak végeérhetetlen

egy szüntelenül égető jelenben,

ahol nincsenek térközök.

Egy fában lakom.

Lombja évszaktalan,

az égig ér, a dadogásig,

és látom zsúfolódni zárva-termő

gyümölcseit.