Tájkép magammal

Tengerbe bukott napvilágtól

búcsúzkodok, lépnék utána:

hideg tajtékon holtan táncol

szívem öröme, ifjusága.

Végső ez a stáció, végső,

ne lessetek, nagy vízhez értem,

eddig elértem –, világ-sértő

arcom ezt jelzi mészfehéren!

Legyek csak árva. Rám a mocsok

tündökölhet, hogy megigézzen,

ellene fürdök, itt pancsolok

rettegve a végzet vizében.

Visszaköpöm a halál ízét,

amit a habok dobálnak számba,

dolgom: el ne moccanjak innét,

legyek élet s halál határa.

Hátamnál dombok: néhány emlék

búbosodik, ennyi a kincsem,

még nem hűltek le, – mint kemencék

melegítik fázó gerincem.