Regensburg

Ahogy élnem kéne. Ezzel a szánalmas mondattal

kezdődik minden. A vörösmárvány sápadt erein

húzom végig az ujjam. Az oltár előtt két gyerek

áll összeölelkezve. A padlóba süllyesztett sírokon

verekednek később. Vakuk villognak, érzem a

kupola ívét, azt a hajlásszöget, ami az egészet,

engem, összetart. A nyitott kapukon át bezúduló

fényben két apáca áll. Csak a körvonalaikat

látom, a huzat felém fújja a belőlük áradó

öregségszagot. Mikor majd átlépem a küszöböt,

az odakinti hőség elolvaszt bennem mindent,

csak valami erősödő zakatolás marad, az agy

és a szív konok lüktetése a nyálkás sötétben.

Mintha a testem minden apró darabját külön-

külön érezném. Az a benti hűvösség nem

létezik kint, az ég alatt.