William Carlos Williamsnek

ha sokáig dolgozom éjszaka és rendezni próbálom a

délelőtt és délután megtörtént eseményeket rendezni

szétszórt gondolataim és makacsul visszatérni néhány

halottra

ha közben teát iszom kikapcsolom a fűtést

és szellőztetek

ha szobám falán felfedezem a

geometrikus

az önmagába visszatérő minták halvány rajza közt a

labirintus tévedhetetlen jeleit

ha lezárom szemem és

szemhéjam belső falán kirajzolódik a némán kanyargó

vaksötét út és menekülők elcsigázott tánca

ha egy férfi

naplójában a vereség és páratlan balsors oldalaira

találok

ha tűz örvényszín napot lenget a szél s a befagyott

folyó alól vizizene száll ráktestü csembalók cápahegedűk

és korallkürtök a szeretetlenség akkordjai

ha felismerem

némák szívében a szavak nagy zarándokútját s látom

testüket mely a törékeny ruházat alatt mint

nehézsörényű

oroszlán bőg és tündököl

ha majd véget ér ez a nap ez az

észvesztő futás a simára döngölt agyagon a szárny és

farkcsapás legyek és férgek rohamát kivédeni

ha szétnyílt ágyam szakadéka felett szárnyas nap repül

a mérleg előtt fekete lámpákat gyújt a kéz s az

ezüsttartóban mozdulatlan szív ítéletre vár

ha a törvény

őre fülemhez hajol üvöltve és szól: itt nem mehetett be

senki más mert ezt a bejáratot csak neked szánták most

megyek és becsukom

igen ha a szentély mélyén arcomba vág a hó s

megfeketült

vásznakról közeledő lépteimre visszhangzó kiáltás felel

ha kifaragtam fuvoládat amin majd te játszol s

elnevezem

Aruziétnek a vesztőnek

ha világosság és sötétség kettős

tekintete hirtelen egymásba olvadnak

akkor leengedem végre a sárga redőnyt s mezítelen

talppal

a konyha kőkockáin táncolok s halkan dúdolom

neked és magamnak:

hiány ó hiány

idegen hullámverés ajkait kóstoló FÉNY Te

kit a megragadott emlékezet sóból és a tenger

hulladékaiból faragott szobrok közé képzel a

lerombolt színház kőpárkányaira hol a magashomloku

álarc repedéseiből kettétört arc figyel hol a sötét

selyem és lószőrparókát a tenger apró fekete madarai

tépdesik te akkor oszthatatlan adományaiddal a SZINÉSZ

megkínzott szemhéjára hallgatag szájára s a felfelé

fordított tenyéren átzúduló idő szenvedélyes ábráira

szállsz

add vissza közömbös szívemnek add vissza

félelemtől szorongástól megtisztult tetemnek az

öröm könnyű nyelvét melyet a mélységek áramlata

a csupa árulás és csupa megbánás a nekilendülés

és visszahullás számtalan mozdulata a vastrónusán

izzó szibilla

egyetlen engedékeny intésére szült