Várakozás

Öregedőben a szív egyre várja,

hogy valami kimondhatatlan,

szem és homlok mögötti virradatban

kezdődjék ég és föld színváltozása,

s éjek, napok titkukról valljanak.

Lassan száll fel a fakó boltozatra

az elmosódott, lomha nap,

s lenn a lapályra sárga fényt vet.

Bozótosukban kushadnak az évek,

s falánk vadállatarcuk eltakarják.

A fölrepedt föld gyűrődéseit

a sugarak mint hogyha kivasalnák.

Az idő nagy békességben telik.

A gyapjas felhők kék mezőn delelnek.

A legyezőalakban terjedő fény

észrevétlen hatol be a homályba,

ahol őslények árnyékai élnek,

és történelem előtti szerelmek,

míg ő a sűrűben tapogatódzva

rálel saját rég otthagyott nyomára,

amely el nem enyészett mindazóta.

Ösvényre lép, hol rég haladt át,

váratlan minden, mégis egyszerű,

ugyanolyan a lomb s a fű,

ahol különös maszkokat lát,

félig elfelejtett halottak

laposra préselődött arcait.

Az erre járók őrajtuk taposnak.

Megáll szorongva, összerezzen,

mint aki sejti már a csapdát.

Ferde sugarak nyílvesszője éri,

feszélyező emlékek fojtogatják.

Tudja, bekerítették. Visszatérni

nem lehet már. Jobb, ha magát megadja,

s eltűri, ami elkerülhetetlen.