Mindszent-hava

I. Falevelek tánca

Késő ősszel

rohamra indulnak a nők

érzékeim ellen:

nyilt vagy rejtett magakelletésük

meggabalyít!

Négy-öt itt jár folyton a nagy ház

körbefutó folyosóin,

s az ablak alatt, lent a saroknál

setteng az a gyászos.

Mi tört ki rajtuk?

A kései szögben eső,

lombpirosító napsugaraknak

volna szivükre ily nyugtalanító

furcsa hatása?

A hajdan-szépek, víg utitársaim

Cytheré vad szigetére:

emlékeikért lopakodnak,

bizsergeti vérük mindmaiglan

egykori bátor széptevésem.

Már a ruhájuk is archaikus!

Ezt még bírnám, de gügyögésük,

könnyes-keserű csókjuk

kedvem szegi.

Mily hasztalan negédességük!

Dermedtségem rendre belátják,

összeomolva távolodnak,

s már csak száraz-levél alakban

jönnek az ablakomra.

II. Másodvirágzás

A fiatal nők!

Ájtatosak vagy nyegle-paráznák,

divatos verekedések,

tetovált kamasz-öklök

ütlegelése nyomával,

adekvát lelki sebekkel

környékeznek vigaszt vagy mit keresőn.

Hallgatom őket, mint suta orvos:

nyelvük már alig értem,

dühbe gurítnak rút szavaik,

s ahogy fölösen vájkálnak sebeikben –

Ámde ők is gyorsan felfedezik

bennem a mást, a gyanus,

régi mivoltában keserű idegent,

s visszariadva szöknek előlem

félig-szelidült vadak ösztönével

torzonborz klánjuk sűrüjébe.

Ó, jaj! Tagjai ők ama műtoprongyosan is

majdnem-egyenruhás mindkét nembeli

hadnak, amely valahol leteper

s hitvány dalaival kivégez.

(Amikor már hús-vér alakban

egy sem lesz közelemben,

sokasodnak majd igazán csak,

és berajozzák pőre-paráznán

álmaimat…)