A menekülő

Menekülés közben, hogy betértél,

szűk konyhánkban, matracokra dőlve

elnyújtattad végre fáradt lábad,

le nem merted vetni szűk cipődet,

lábodat, a sebest-bedagadtat

féltél, hogy többé be nem fogadja.

Három napig ültél fent a liftben,

hatodik emelet magasában,

romok közt a szűk üvegkalitban,

körülötted villanyfény-pokolban

bombák robbantak fel mennydörögve.

Három napig fenn az égzengésben

reszkettél egy háromlábú széken,

negyedik nap, megállt az ostrom,

romok közt a nyaktörő magasból

térden, hason, esve, csúszva szöktél

porban, romban, hóban hempergőzve.

Amire az utca-szintre értél

- nem zihálni! - álltál szívdobogva

néptelen, visszhangos sivatagban.

Elhagyott utcákon általkúszva,

leső fegyverek közt zsibbadozva,

elhagyott kísértethídon által

egymagad az éjben át Budára:

polgárok a pincékben lapultak,

katonák a futóárkok mélyén,

batyuk, hullák fölött botladoztál

havas kerten át ajtónkig érve.

Szűk konyhánknak melegén remegve,

matracunkon némán végigdőlve,

két kezedben reszketett a bögre,

kanala koccanva vert falához,

míg a hóból olvadt lötty teában

elolvadt a szaharin kristálya.

Kilenc éhezőhöz tizediknek

meg nem tűrt a menekvők tanácsa

s néhány óra múltán útra váltál,

havas küszöbünkön általléptél,

golyók-átszabdalta havazásba,

éjbe, fagyba, halálba, magányba.

Könyörgésed visszhangos teremben

szívem magas falai közt szálldos,

lassú lépted havon megcsikordul,

imbolyogva tűnsz a hóesésbe,

s némán bolyongasz tovább a szívemben.