Régen elzengtek Sappho napjai…

A líra meghal. Nagyon is merész

kezekkel téptük a kényes leány

hegedű-testét, vad-vad hangokig

csigázva, hogy ma már csak nyögni tud

s hörögni mint halódó... Nincs ütem

jajában többé, nincs se szó, se tag:

az értő agy s zenés szív nem beszél,

csak a tüdő liheg, csak a torok

kiált s a szédült gyomor álmodik.

A líra elhal, néma ez a kor.

Kinek szólsz, lélek? Mondják, milliók

nyögését nyögd ma, testvérek vagyunk

s mit ér a szó, amely csupán tiéd?

De istenem, hát testvér az aki

nem hallja meg testvére panaszát

ha nem övé is? Önző a világ:

csak közös ínség, közös láz, közös

zavar dadog - a többi csönd s magány.

A líra meghal, és a szerelem,

mint a galambok csókja, hangtalan.

Óh kedvesem! magunknak szól a dal.

Régen elzengtek Sappho napjai.

Csókolj! A líra meghal, és a bús

élet a kettes csöndbe menekül.

Az ember hajdan ember volt, s szíve

itta az embert, testvérszív; - ma nyáj,

megunt baján kérődző. Légy sziget

s várj napot a mocsárból! Különös

gubók szülhetnek pillét. Mit tudod?

Az istenek halnak, az ember él.