A kesergő szerelem (VII. ének) [Két szeme, szép arczúlatján...]

Két szeme, szép arczúlatján,

  Két ragyogó tüzes nap,

Mint az az ég boltozatján,

  Kitől minden éltet kap.

Bámúlandó nagy művében

  Mind az mind ez; és a tűz,

Mely mindenik kerekében

  Fénylik, ragyog, csudát űz.

A mit minden kikeletkor

  A földdel a nap mivel,

Szeme minden tekintetkor

  Azt cselekszi a szívvel:

Az felolvaszt havat, jeget

  S béhat a föld keblébe;

Ez meggyújtván a szíveket,

  Bélő azok mélyébe.

Ama, széles e világot,

  Midőn kél, felébreszti;

Ez, az egész társaságot

  Felderíti s éleszti;

Az, az égnek szép kékjéből

  Terjeszti súgárait;

Ez, szebb fejér- s feketéből

  Lövelli ki nyílait.

Midőn a nap közeledik,

  A zordon tél enyészik,

Minden újra nevelkedik,

  Új fű s virág tenyészik;

Szeme, midőn szép képében

  Közelebbről szikrázik,

A nézőknek kebelében

  Új érzemény csirázik.

A nap heve a vizeket

  Néha nyárban apasztja,

S kiszárítván a nedveket,

  A fát, füvet lankasztja:

E két szem is a lelkeket

  Megragadja bájával,

És meggyújtván a szíveket,

  Megemészti lángjával.

A miólta kivált az ég

  Az örök éj méhéből,

Ily egy pár szem nem jöve még

  A teremtő kezéből.

E két szemnek forgásától

  Függ a sorsa éltemnek,

Mint a napnak járásától

  Léte fogyta mindennek.