Nádas tavon

Fönn az égen ragyogó nap.

 Csillanó tükrén a tónak,

 Mint az árnyék, leng a csónak.

Mint az árnyék, olyan halkan,

 Észrevétlen, mondhatatlan

 Andalító hangulatban.

A vad alszik a berekben.

 Fegyveremmel az ölemben

 Ringatózom önfeledten.

Nézem ezt a szép világot.

 Mennyi bűbáj, mily talányok!

 Mind, amit körültem látok.

Nap alattam, nap fölöttem,

 Aranyos, tüzes felhőben,

 Lenn a fénylő víztükörben.

Itt az ég a földet éri.

 Tán szerelme csókját kéri...

 Minden oly csodás, tündéri.

Mi megyünk-e vagy a felhő,

 Vagy a lenge déli szellő,

 A szelíden rám lehellő?

Gondolatom messze téved

 Kék ürén a semmiségnek.

 Földi élet, hol a réved?

Szélei nádligeteknek

 Tünedeznek, megjelennek.

 Képe a forgó jelennek...

Most a nap megáll az égen,

 Dicsőség fényözönében,

 Csöndessége fönségében.

S minden olyan mozdulatlan...

 Mult, jövendő tán együtt van

 Ebben az egy pillanatban?

A levegő meg se lebben,

 Minden alszik... és a lelkem

 Ring egy méla sejtelemben:

Hátha minden e világon,

 Földi életem, halálom

 Csak mese, csalódás, álom?...