A Dunánál

1 

 A rakodópart alsó kövén ültem,

 néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.

 Alig hallottam, sorsomba merülten,

 hogy fecseg a felszín, hallgat a mély.

 Mintha szívemből folyt volna tova,

 zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,

 reszel, kalapál, vályogot vet, ás,

 úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el

 minden hullám és minden mozdulás.

 S mint édesanyám, ringatott, mesélt

 s mosta a város minden szennyesét.

És elkezdett az eső cseperészni,

 de mintha mindegy volna, el is állt.

 És mégis, mint aki barlangból nézi

 a hosszú esőt - néztem a határt:

 egykedvű, örök eső módra hullt,

 színtelenül, mi tarka volt, a múlt.

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,

 másra gondoló anyának ölén

 a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen

 és nevetgéltek a habok felém.

 Az idő árján úgy remegtek ők,

 mint sírköves, dülöngő temetők.

2 

 Én úgy vagyok, hogy már százezer éve

 nézem, amit meglátok hirtelen.

 Egy pillanat s kész az idő egésze,

 mit százezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,

 öltek, öleltek, tették, ami kell.

 S ők látják azt, az anyagba leszálltak,

 mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.

 Enyém a múlt és övék a jelen.

 Verset írunk - ők fogják ceruzámat

 s én érzem őket és emlékezem.

3 

 Anyám kun volt, az apám félig székely,

 félig román, vagy tán egészen az.

 Anyám szájából édes volt az étel,

 apám szájából szép volt az igaz.

 Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.

 Elszomorodom néha emiatt -

 ez az elmúlás. Ebből vagyok. "Meglásd,

 ha majd nem leszünk!..." - megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;

 gyenge létemre így vagyok erős,

 ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,

 mert az őssejtig vagyok minden ős -

 az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:

 apám- s anyámmá válok boldogon,

 s apám, anyám maga is ketté oszlik

 s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok - minden, ami volt, van:

 a sok nemzedék, mely egymásra tör.

 A honfoglalók győznek velem holtan

 s a meghódoltak kínja meggyötör.

 Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -

 török, tatár, tót, román kavarog

 e szívben, mely e múltnak már adósa

 szelíd jövővel - mai magyarok!

... Én dolgozni akarok. Elegendő

 harc, hogy a múltat be kell vallani.

 A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő,

 egymást ölelik lágy hullámai.

 A harcot, amelyet őseink vívtak,

 békévé oldja az emlékezés

 s rendezni végre közös dolgainkat,

 ez a mi munkánk; és nem is kevés.