Szobor

Már nemsokára betakarhatod

két tenyereddel arcát, oly sovány lett.

Érintheted minden csontját külön:

e húsalatti vallomásokat;

de ha nézed, szemed úgy fáj majd, mintha

szurós köveken lépkednél mezítláb.

Ne nézd hát: ujjaiddal inkább

boritsd körül, takard el. Inkább

a hideg decemberi levegőbe tördelt

dirib-darab világot nézd, hol akkor

egyszerre meglátsz valamit, és arról

magadra ismersz, s felkiáltasz: ezt,

hogy ezt akartad mondani neki –

Akkor légy majd fegyelmezett: a perc

vadságát villanyoztasd el magadba.

Emeld meg szépen állát egy kevéssé,

s okos, gyöngéd, áttetsző mozdulattal

fordítsd fejét arrafelé s ereszd el.

Többé akár látnod se kell. Csak épp

emlékezni tudj majd: merre nézett

és mit nézett a nem-mulás

hideg talapzatán egy arc,

mely aztán éppenoly hideg lett.