A kék szemhéj

’Megvan-e még’, mint keltünk hajnalonta

háromkor, négykor úgy öt éve nyáron?

Jön évre év csak, mint ha egy se volna,

és mintha nem maradna semmi más nyom,

csupán a kérdés szála, szétsodorva,

a tova-élő emlékezetében –

és barnás feketéllőn egy verébszem

kék szemhéj – húnyásával jönne álmom,

s ott lennék már, hol lesz talán egészem.

Miféle töredékekbe botolva

történik, ha keresem se nem találom?

Talán majd lemegyek a Duna-partra,

és hiába nézek végig a fákon,

szárnyon-se-már tovalebbent a sorsa,

s én meg csak reménykedem, hogy bevégzem –

kérem, hadd ne éljek nélküle én sem,

kettőnk helyet lehessen végre szálltom,

ne kerekedjék, hiányosan, évem.

Ki hitte, hogy így lesz! Addig naponta

hallottam az apró zajt; mintha másom

hallotta volna, úgy érzem ma. Sorra

elcsöndesül minden: ő, mi; tovább von

egy vonalat az új-a-szele porba

az a változás, melytől, tudom, éjten

felébredek majd, és hiába nézem

az órát, nem lesz ’oly hajnali három’,

borulj rám, kékség, azt kell még megélnem.