Párbeszéd az időről

A:

A múltnak sosincs vége. A jelen

– az is a múlt, álöltözetben.

Rozsdás lavór a még levéltelen

bodzabokor tövében, vizes böjti szelekben

fölszárnyaló papírzacskó, az égbe

kapaszkodva az ágak fekete szövedéke,

földmélyi ikreik, a gyökerek lenn –

ugyanaz a tavasz tíz éve, negyven éve:

soha nem múlik el, amit szerettem.

B:

De az idő, mint nyaktiló, lesújt.

Múlt és jelen közt ott a vérben

sikló penge. A póló, amit a szél lefújt,

s most ott hever az orgonabokor tövében,

nem röppen vissza a kötélre újra.

S ha valaki cigarettára gyújt a

szivárgó gázcső közelében,

a lángoló jelenből nincs visszaút a múltba,

két külön kontinens a „már nem” és a „még nem”.

A:

Ahogy az akna negyven éven át

ott vár a sűrű gazban

a kézre, mely kioldja lelkét, a robbanást,

ahogy a holt tavasz kísért az új tavaszban,

jéglapba zárva évtizedeket

kivár a gyűlölet, a szeretet,

amíg új kés sajog a régi sebben:

soha nem múlik el a szeretet,

ahogy nem múlik el a gyűlölet sem.

B:

Sötét hernyók a porban, mint rég: dióvirág.

De ez nem az a por, és nem az a diófa.

A pók, amelyik itt rohan le-föl a kád

falán, meg amelyik lefolyt a lefolyóba,

ugyanolyan, de nem ugyanaz mégse.

Halott anyád a gének semmilyen cselvetése

nem hozza vissza, legfeljebb az álom.

Amit egynek mutat az érzések sötétje,

idegen és sokféle napvilágon.

A:

De ami napvilágnál idegen,

ott vár rád a sötétben, öröktől ismerősen.

Kinn habzik, elforr az idő, de benn

valami nem bír megváltozni mégsem

soha. A vénkor udvara felett

a gyermekkor holdja mind fényesebb,

nincs is jelen, csak múlt álöltözetben:

soha nem gyógyul be a régi seb.

Azt szeretem, akit mindig szerettem.