Szénásszekér

Szénásszekér ment át az éjszaka

a városon, az utcánkon, fehér

holdfényben, – óh hogy felfigyeltek a

fülledt házsorok! Hogy nyujtóztak és

sóhajtoztak a roncs körúti fák!

Szénásszekér ment át a városon.

Jött és továbbment: úszott, lebegett

az édes szagban, amely vele jött,

úszott a fényben, úszott és mesélt –

nekem mesélt! Nekem hozta el a

falusi holdat, tömzsi tücsköket,

lompos komondort, rétet, aratók

bőtorkú dalait, mezei nők

barna bőrét, ekét és vödröket,

cigány nyirettyűt, dünnyögő dudát,

hozta magával emlékeimet,

utánam hozta kormosderekú

bikák szemében az erős napot,

a trágyát és az egek árvizét,

a záporban felfrissült dombokat,

kegyetlen munkát, erőt, szigorú

kitartást, – mindent utánam hozott!

Visszahozott mindent, s míg áthaladt

a villanyfényes, síri városon,

az éjszaka körútján: szívdobogva

hallgattam, hogy nőnek köröttem a

fák, füvek, erdők, s távol ormokon

roppant testét végigterítve hogy

lélegzik ős álmában a hegyek

tölgyhomlokú, bozontos istene.