Egy egyiptomi sírkövön…

Élek és kiáltok, hogy halld, – de vajjon még meddig kiáltok én?

S vajjon kinek kiáltok én?

S meghallják-e vaj’ a századok, hogy egy ember élt itt?

S vajjon elbolyong-e jajszavam a századok rengetegében – s nem hal-e el?

S vajjon tovább hullámzik-e a századok fekete tengerében,

Ha majd oly gyengén lejt is egykoron tovább,

Mint nagy viharban kis hullámfodor?

S vajjon kinek kiáltok én, ha más nem érti meg,

Ha senki más nem érti majd, mit mond e jajszó?

S hiába hallja, – ész nem éri fel, hogy mit tanultam én,

Hogy mit szenvedtem és mit láttam én?

Ó mért is szólok hát s mért nem némulok el?

S mért hirdetem egy élten át örök fájdalmamat

S hogy szenvedéseteknek őse én valék!

S mért kell alamizsnát kérnem tőled Átkozott Utókor,

Hogy tekints vissza majd reám az Idők és Szenvedések

S Nagy Viharok rengetegéből, – át hullámon és ködön,

Gondolj egy másodpercre rám, – akár a mord hajós,

Ki nagy viharban siklik át az örvény feketeségén

S szellemszemekkel látja társát ott alant,

Amint az lágy mohára hajtja elfáradt fejét

S gyengéden úgy öleli elfáradt szivéhez

Egyetlen kincsét: az örök éjszakát!