Élek és kiáltok, hogy halld, – de vajjon még meddig kiáltok én?

Žiji a volám, abys uslyšel – ale jak dlouho mám volat?

S vajjon kinek kiáltok én?

A na koho vlastně?

S meghallják-e vaj’ a századok, hogy egy ember élt itt?

Doví se kdo, že zde žil kdysi člověk?

S vajjon elbolyong-e jajszavam a századok rengetegében – s nem hal-e el?

A pokud nezbloudí můj křik v houšti staletí, nezanikne-li,

S vajjon tovább hullámzik-e a századok fekete tengerében,

bude snad plynout dál,

Ha majd oly gyengén lejt is egykoron tovább,

dál v černém moři času,

Mint nagy viharban kis hullámfodor?

tak jako za velké bouře hřebínek vlny?

S vajjon kinek kiáltok én, ha más nem érti meg,

A na koho vlastně volám,

Ha senki más nem érti majd, mit mond e jajszó?

když druhý to nepochopí,

S hiába hallja, – ész nem éri fel, hogy mit tanultam én,

když nikdo neporozumí,

Hogy mit szenvedtem és mit láttam én?

co říká ten křik ?

Ó mért is szólok hát s mért nem némulok el?

Proč tedy neoněmím?

S mért hirdetem egy élten át örök fájdalmamat

Proč hlásám věčnou bolest?

S hogy szenvedéseteknek őse én valék!

Já, předek všeho vašeho utrpení,

S mért kell alamizsnát kérnem tőled Átkozott Utókor,

mám žadonit o almužnu, zlá Budoucnosti:

Hogy tekints vissza majd reám az Idők és Szenvedések

jen se ty za mnou ohlédni tam odtud z moře času,

S Nagy Viharok rengetegéből, – át hullámon és ködön,

přes vlnobití a mlhu

Gondolj egy másodpercre rám, – akár a mord hajós,

aspoň okamžik pomysli na mě – aspoň co mořský vlk lodník,

Ki nagy viharban siklik át az örvény feketeségén

jenž klouže po černém víru za velkých bouří

S szellemszemekkel látja társát ott alant,

a má vidinu přítele kdesi dole,

Amint az lágy mohára hajtja elfáradt fejét

kterak pokládá znavenou hlavu na řasy, na mech

S gyengéden úgy öleli elfáradt szivéhez

a něžně si tiskne k srdci

Egyetlen kincsét: az örök éjszakát!

svůj jediný poklad – věčnou noc…