A sorshoz

A sorshoz szóltam s zúgolódtam hangosan:

 - Vak isten!

 vakon szövöd az évek tarka szőnyegét

 és nem nézed, hol van visszája, hol szine?

 Villogó, éles tűdre tűzve szívemet

 fonákul szőtted szőnyegedbe.

Ki égi nedvek rosszszivű csaplára vagy

 ki szomjazónak sós vizet mérsz, égő szívnek olajat,

 a kéjek és kinok szeszét szeszélyesen töltöd nekünk,

 hogy melyikből iszunk, már azt se tudjuk.

De megrészegszünk italodtól és te nézed pajkosan,

 hogy őrült bakháns-módra mint ugrándozunk fejetlenül

 vagy mint a mérgezett patkányok, össze-vissza futkosunk

 s te nézed.

Vak isten!

 vakon szövöd az évek tarka szőnyegét

 és nem nézed hol van visszája, hol szine,

 de nézed,

 hogy őrült bakháns-módra mint ugrándozunk fejetlenül

 vagy mint a mérgezett patkányok, össze-vissza futkosunk.

Te Caesar!

 a nap talán csak egy mesés karbunkulus, amelyen át

 küzdelmeinknek véres szinjátékait

 te nézed,

 és mi halálra született, vergődő gladiátorok,

 mint hizlalt állatok, kiket csak ölni, halni, hullni csak

 bocsátanak ki ketrecünkből a teres homok fölé,

 üdvözlünk, Caesar, a homokról.

Vak isten!

 vakon szövöd az évek tarka szőnyegét

 és nem nézed, hol van visszája, hol szine;

 villogó, éles tűdre tűzve szívemet

 fonákul szőtted szőnyegedbe.